| Csurka István
A kilábalás forgatókönyve
A mai magyar társadalom semmilyen tekintetben, úgyszólván nyomokban sem hasonlít a rendszerváltáskori társadalomra. A politikai rendszer, amelyik ezt a társadalmat becsapja és tönkreteszi, ugyanakkor lényegében véve ugyanolyan, mint amilyennek akkor az ellentétes, illetve rejtett vagy azóta kiderült aljas szándékokkal asztalhoz ült politikai elit, valódi felhatalmazás nélkül létrehozta. A társadalom és a politikai rendszere a legnagyobb mértékben el van idegenedve egymástól. A legerősebb tárgyalófél, a régi hatalom, a pártvezetés célja a hatalom más formában való megőrzése, gyenge és látszatszerű változások bevezetése volt. A vele szemben tárgyaló értelmiségi csoportok, amelyek részben már akkor párttá szerveződtek – és már csak ezért is szemben álltak egymással –, megosztottak lettek, gyökeresen ellentétes célokért tárgyaltak. A legnagyobb publicitású SZDSZ-ről pedig akkor még nem is derült ki, hogy a pártközpont szövetségese, és liberalizmusba rejtett izraeli és cionista törekvések magyarellenes képviselője. Nagy mentorukkal, Aczél Györggyel együtt a magyarországi zsidó hegemónia megtartására, teljessé tételére törekedtek. Elsősorban a médiumok irányításának, szerkesztésének kezükben tartásán és további elözönlésén szorgoskodtak. Az amerikai követség őket támogatta. Így természetesen csak egy felemás rendszer jöhetett létre, amelyben nincs sem rugalmasság, sem erő, akarat a társadalmi változások követésére, a nép valódi érdekeinek figyelembevételére, az idegen nyomások kivédésére. A kiküzdött szabad választás után létrejött Országgyűlésnek és kormányának nem volt valódi ereje, erősen megosztott volt belülről is, és a hatalom fokozatosan csúszott át az erős pénzcsoportok, a külföldi tőke és a nemzetközi zsidóság érdekeit közvetítő IMF és a Világbank, a bankárkaszt és azok magyarországi képviselői kezébe.
Minden réteg érdekérvényesítő képessége erősen csökkent, először a nyugdíjasoké és az ifjúságé, majd nyomban a munkásságé, és a változásban megint kiszolgáltatott, megtépázott, elöregedésben lévő parasztságé, és a legtöbb nemzeti öntudatú értelmiségi csoportnak is csak a jelképekért való küzdelem maradt. Kopjafák állítása, Szent Korona, zászlók stb. A társadalom összetétele alapjaiban változott meg igen rövid idő alatt, de a politikai rendszer erről mit sem tudott, nem is akart tudni. Rossz, szinte használhatatlan politikai rendszer alakult ki, amely csak a bankokba beülő pártkádereknek, pillanatok alatt mesés vagyonokra szert tevő privatizátoroknak, a magukat baloldalinak nyilvánító elitcsoportoknak felelt és felel meg ma is.
89–90-ben, s végig az első kormány idején még létezett példának okáért némi munkásosztály, dolgozott Ózd, Diósgyőr, Dunaújváros, úgy-ahogy léteztek a pesti nagy gyárak, vagon- és mozdonyjavítók, éppen eladás alatt voltak az élelmiszeripari vállalatok, de a munkásosztály már érezte a végét, sem pártja, sem KISZ-e, sem szakszervezete semmit sem törődött vele. A vasút, a közlekedési vállalatok tízezrekkel több embert dolgoztattak, mint ma. A munkás-érdekvédelemnek, pártba, vagy pártokba szerveződésnek, jó, valódi szakszervezetekbe tömörülésnek tehát lett volna alapja. Az MSZOSZ a globalista, liberális törekvések hatására, a benyomuló külföldi tőke helycsinálójaként, él-MSZP-sek vezetésével csak a kormány ellenében képviselte a dolgozókat, úgy-ahogy. A tőke előtt minden kaput megnyitott. Az Antall-kormány – „jobboldali vagyok” felkiáltással nem tett semmit a munkásokért, meg sem próbált keresztény szakszervezeteket szervezni, mert a nemzetközi tőke ezt teljes határozottsággal tiltotta. A késhegyig menő vita a szakszervezeti vagyon felosztása kérdésében alakult ki, s ez a banditásabb lenyúlóknak sikerült, Leisztinger és Gyurcsány is ebben a folyamatban gazdagodott meg.
Az embertelenedés, a milliók életének semmibevétele már akkor elkezdődött és tart máig, csak most más rétegek vannak soron az elbocsátásban. A jelszót: „az állam rossz tulajdonos” az SZDSZ dobta be, privatizálni kell, hatékonyan, profitot termelve kell gazdálkodni, fel kell zárkózni a Nyugathoz, sokan lelkesen fogadták, s csak megkésve vették észre, hogy egyszerű kirablásról van szó. Innen kezdve a rendszer saját banditatörvényei következtében csak romlani tudott. Ma még rosszabb, mint amilyen akkor volt.
Ma sem szakszervezet, sem munkáspárt, sem valódi szocialista elképzelés nincs, mert nincs hozzá munkásság, a választási csalás egyik eleme mégis az, hogy a vesztes tömeggel a visszahozhatatlant, és az általuk lerombolt Kádár-rendszer viszonylagos létbiztonságát siratják vissza. Ha volna munkásosztály, ezt nem tehetnék meg. Ez nagyobb hiány, mint amilyennek látszik. Valójában azt jelenti, hogy nincs saját, magyar értékteremtés. Akik még munkásként vannak foglalkoztatva idegen nagyvállalatokban, néhány ezren, azoknak munkában maradási feltételük, létfeltételük, hogy ne tömörüljenek szakszervezetbe, ne legyen politikai akaratuk. Pártba beléphetnek, de nemzetibe nem nagyon. De minek is? A munkásember a Suzukinál is, az Audinál is gyakorlatias, látja, hogy vagy szerszámmal dolgozik, amihez ért, vagy tagsági könyvvel, amitől undorodik. Így aztán két csavarás között, vagy este a sörözőben jókat röhög a pártokon. De ez is csak néhány ezer ember.
A többi munkást a kis és középvállatok, magáncégek foglalkoztatják, ez az élet azonban nem is hasonlít a régi munkáséletre, mert a főkérdés a cégtulajdonosokkal való összejátszás a fizetés módja tekintetében, azaz egy kis cinkosság a munka és a tőke között a fennmaradás érdekében. Ez a dolgozó ember, lehet akármilyen kiváló, tudja, hogy léte, munkája, megélhetése káeftéje tulajdonosával azonos módon bizonytalan, neki együtt kell működnie a tőkésével, ha élni akar. Ilyen viszony munkás, alkalmazott és tőkés vállalkozó között azelőtt nem volt. El sem igen lehetett képzelni. Az összjáték a nemzetközi tőke hatalmas nyomására alakult ki. Senki nem elemezte még, hogy miért falaz a munkás a tőkésnek, és miért vár el megértést a tőkés a munkástól a meg nem fizetett munkáért, vagy a zsebbe csúsztatott adómentesért, aminek majd húsz-harminc év múlva jön meg a böjtje, a nyugdíjaskorban. Mintha mindkét fél úgy vélné, hogy ezt a kort úgysem éli meg, tehát mindegy. Társadalmi és rangkülönbség a két ember, tőkés és a munkása között alig van, ez pedig további fegyelmezetlenségek és szabadosságok forrása.
Nincs törvény, nincs rend, nincs erkölcs.
Valójában polgár és polgárság sincs, mert a polgárt a függetlensége, gazdasági saját lábon állása teszi polgárrá. A magyar vállalkozó, a tőkés csapódik kormánytól kormányig: ha a Fidesz ad neki valamit, legalább megrendelést vagy Széchenyi-hitelt: nemzeti, ha a liberálisok és a szocik ülnek a kasszán, és el tudja intézni, hogy ne vegyék el az utolsó vasát is: szoci. Ízlése és nemzeti öntudata ellenére is alkalmazkodik, és a munkása is ezt tanácsolja neki. Nem azért, mert ő szocialista, hanem azért, mert élni akar.
Ezeken kívül vannak természetesen szolid polgári életkeretek között élő családok, tőkések vagy alkalmazottak, ezek azonban nem alkotnak érdekérvényesítő tömörülést, mert akkor nyomban elvesztik szolid polgári létalapjukat.
Mindez az iszonyatosan nagy kizsákmányolás és esélytől való megfosztottság következménye.
A vállalatok az államból élnek, és rá vannak utalva a mindenkori kormányra. Kitartást, elvhűséget csak akkor lehetne elvárni tulajdonosaiktól és dolgozóiktól, ha állandó, kijegecesedett hitel- és támogatási feltételek, illetve stabil adótörvények volnának, és mindenfajta piac minden részletét nem uralná a külföldi tőke és a romlott áru dömpingje. Ha a rendszer nem venné figyelembe a párthovatartozást, illetve kijelentett vagy felhazudott pártszimpátiát és mindenekelőtt a kenőpénzt. A kenőpénz rendszerében azonban a kenőpénzt figyelmen kívül hagyni öngyilkosság. Márpedig ami létrejött, az a kenőpénz rendszere.
A rendszer demokratikus mivoltának legnagyobb bizonyítéka, a szabad választás, a négyévenkénti kormánycsere lehetősége is a kenőpénzek elvén működik. A társadalom nagyobbik része kap, vagy számit valamire a szavazata fejében, mert rá van kényszerítve. Nem arra számít, hogy a legjobb nemzeti program győzelemre jutása következtében mindenki felemelkedik, hanem, hogy a bizonyos párt kormányalakítása következtében neki jobb dolga lesz, akár a többiek rovására is. Az MSZP 2002-ben 19 ezer forintot adott a nyugdíjasoknak, és vert helyzetből megnyerte a választásokat. A kenőpénz ma már politológiai és szociológiai fogalom, nem csupán egy boríték, amelyet egy ügy megnyerése érdekében a zsebbe csúsztatnak, hanem a társadalom minden fogaskerekét olajozó alapvető eszköz. A kenőpénz remény és hitvallás, politikai mozgalmak energiája, zászlólobogás, vastaps. A kenőpénz olaja nélkül recsegve-ropogva törne össze a XXI. század magyar társadalma. Pártjaival együtt. A kenőpénz olajszagú rendszerében élünk.
Ha nincs tehát munkásság és nincs független középpolgárság, márpedig a munkást a munkásszolidaritás, a polgárt pedig a függetlenség teszi, és nincs a maga munkájából úgy-ahogy megélő parasztság, hanem viszont van egy vékony felső tízezer, mondjuk kétszázezer, és van egy a lesüllyedés rémével terrorizált és állandóan süllyedő, bizonytalan középréteg, és van egy hárommilliós lélekszámú már lesüllyedt és felemelkedésre képtelen, vagy mindennek a mezsgyéjén élő páriaréteg, akkor minek is felel meg a kétpártrendszer és a négyévenkénti választás? Milyen elv szerint választ, aki választ? Van még öntudatos politikai, választói magatartás, vagy mindent létbizonytalanság és a kenőpénz igazgat? Ha a munkást a tőkéssel való szolidaritásra kényszeríti a rendszer, akár munkástársával szemben is, a polgár pedig a kenőpénz országos versenyében a fennmaradásáért küzd, akkor ugyan milyen pártok nevezhetőek valódi pártoknak, egy azonos elvért, meggyőződésért való kiállásnak és összefogásnak?
A földből és a földmunkából élők körében még tragikusabb a helyzet. A „történelmi kisgazdapárt”, amelynek 88–89-es feltámasztása és 1990-es, Torgyán-lobogó alatti Országgyűlésbe juttatása – amint azt néhány év múlva való akadálymentes és bombasztikus elemekkel is tarkított, végeredményben könnyed mozdulatokkal való szétverése is igazolja – néhány jó szándékú és az 1945-ös kisgazda sikerhez hozzá hősült, és aztán ezért sokat szenvedett ember vágyaktól hajtott művelete, és a helyzetet „von Haus aus”, azaz a pártközpontból és a titkosszolgálatból jobban ismerő hatalombirtokos egybefolyó tevékenysége volt. Az MSZMP beleegyezett a többpártrendszerbe, tehát pártokat szervezett. A kisgazdapárt létrehozására, úgy, amint az megtörtént 1988–89-ben, valójában nem volt szükség. 1946–47 óta, amióta tragikus és egyesek számára borzalmas szenvedésekkel, börtönnel megtűzdelt szétverése óta a történelmi kisgazdapárt valójában nem létezett, a társadalom pedig annyit változott, hogy a kisgazdapártot a semmiből, mint anakronizmust kellett feltámasztani. De nem a kisgazdák érdekében. Ezt az anakronizmust akarták a képébe dörgölni annak a nemzeti erőnek, amely két alkalommal is több szavazatot szerzett, mint az SZDSZ és az MSZP. Mind az Antall-, mind az Orbán-kormányban benne volt a kisgazdapárti Torgyán-biztosíték, ami abban a pillanatban kiolvadt, amikor erre a liberális létrehozók megadták a jelet.
A kisgazdapárt még legfénylőbb napjaiban, kormányra kerülése idején is, a vele együtt kormányzó MDF és KDNP többsége szemében is, viselkedése és minden megnyilvánulása tekintetében is anakronisztikus volt, amit vagy bevallottak vagy nem. Ez az anakronizmus belengte az utcán rendezett cécókat, gyűléseket, a „komonistázástól” „a Mária országáig” és a szentkoronázástól Torgyán doktor saját kipájáig, pátosszal töltötte meg a parlamenti felszólalásokat, de az anakronizmusként való elkönyvelést és a megbélyegzést nem enyhítette. Torgyán József jelenség lett, egy nagy örvény, amibe aztán a kisgazdapárt fulladt bele. Természetesen a sajtó segítségével. Azok tehát, akik a sajtót irányították, már a startnál tudhattak valamit.
Nem a parasztsággal, a csizmával és a kolbásszal és a demizsonnal volt a baj, hanem a mesterkéltséggel. Paraszt, birtokos paraszt, kisgazda abban az értelemben, mint még 1945–46-ban, már nem volt. A parasztságot behajtották és beverték a szövetkezetbe, és miután már az egy hold háztájiból meg a gyér, de fontos és lételem – netán kenőpénz? – munkaegységből és a téesztagsággal járó kedvezményekből megtanult megélni és a kiskapuk világában kicsit boldogulni, és kilátástalannak is látott minden mélyreható változást, különösen a történelem kerekének visszafelé forgathatását, amit az értelmiség egy része elképzelt, a magyar parasztság inkább választotta volna a melléküzemágas, háztájis, egyre umbuldásodó téeszt, és annak folyton puhuló rendszerét. Mert már majdnem megélt benne. Már nem a föld tulajdonlása számított, hanem a megélhetés és a lassú előrejutás, de jöttek a rendszerváltók, jöttünk mi és elhitettük vele, hogy a földet akarja, az ősit. Tudták valakik, hogy végül kié lesz a föld? Egy-két botrányos ügyletben, kárpótlási színjátékban látszott, de nem történt semmi. Későn ébredtünk, későn hallottuk meg egy-két tudós figyelmeztetését. A magyar parasztnak mindig több volt a vele született történelmi érzéke, lévén „mélymagyar”, mint „hígmagyar” értelmiségének. Csak egy bizonyos nosztalgia és becsületérzés vezette, amikor a kisgazdákra szavazott – már amikor lehetett.
Mivel ennek a dolgozatnak a tárgya a rossz rendszer, és az a kérdés, hogy hogyan és miként lehet kilábalni belőle, nem halasztható annak megállapítása, hogy mi is hát ennek a rossz rendszernek a legrosszabb, leginkább megváltoztatandó tényezője, vagy tényezői. Az, amit a nép annak érez már évek óta, és amit ugyanakkor az elit, a hatalombirtokosok kasztja a legnagyobb demokratikus vívmánynak kiált ki: a többpártrendszer és az úgynevezett szabad választás. Az elrontott többpártrendszer felváltása egy tisztább horizontú, értelmes belátásokon alapuló, korszerű demokráciával és egy ennek megfelelő választási rendszerrel, a magyarság számára életkérdés.
De menjünk tovább annak a társadalomnak a leírásában, amelyre ez a rossz többpártrendszer rá van építve.
A társadalom átalakulásának legborzasztóbbja és maga a nemzeti tragédia – népességfogyás mellett – az a pangás-pusztulás, reménytelenség, ami a magyar falut ma betakarja, pontosabban elhantolja. Egyes országrészekben százszázalékos az elcigányosodás, kis falvak zárványélete, munka nélkül, tolvajlásból, vasgyűjtésből, sínfelszedésből élése, szeméthalmokon való kapirgálás, kocsmázás, dögkutak, járványok, és elkorcsosodás, vén, görcsös ujjú, derékfájásos, sántikáló magyarok végtelen magánya, a minden alá süllyedés. A kormányt és a liberális hatalmat ez csak szavakban izgatja, csak addig, amíg a nem cigány magyarok fajgyűlöletére, kirekesztésre lehet fogni a dolgot.
A nagybirtok mellett, sokkal pokolszerűbben és sokkal nagyobb nyomor közepette, mint a száz évvel ezelőtti nagybirtok tövében, bűzlik a putrivilág, a félputriréteg, a kis falu, aminek már se vasútja, se postája, se iskolája, se semmi sajátja nincs. A halálraítéltek országa, kistermelők, akiknek most majd járulékot, vizitdíjat kell fizetni, s akiknek ennélfogva párttagsági díjra sem telik. Illetve csak akkor, ha még a tévét sem kapcsolják be, hogy ne fogyjon a villany. De azt bekapcsolják, azt választják. Milliós réteg ez, nem törődik vele senki, még a most kinevezett cigány-zsidó államtitkár sem, és egyetlen roma politikus sem. De vannak roma pártkarrierek. Azt eszi a művelt Nyugat.
A magyar vidék tizenhét év alatt mélyebbre jutott, mint ahonnan elindult a rendszerváltáskor. Megint éli a maga elkülönült és magába záródott, tengődő életét, rosszabbul, mint akkor, és immár a túlélés reménye nélkül, pusztán a még fennmaradó és leélhető élet valamelyes elviselhetőbbsége célkitűzésével. Idetartoznak egykor virágzó mezővárosok, nagyközségek, egykori kisgazdaközpontok, rendszerint színmagyar települések. Nem mintha paraszt-buzi sose lett volna, de mégis, elhűlve nézik, mi történik fővárosukban a Meleg Büszkeség napján. A melegek büszkék, ők már nem. A fővárosuktól pedig, ha ilyen, végképp idegenkednek. Megint nem az övék. (Meg kéne kísérelnie az SZDSZ-nek meleg büszkeséget tartani, mondjuk Kabán.)
A harmadik nagy réteg a hivatalnoksereg, a közalkalmazottak és köztisztviselők, tanárok, orvosok, állami és önkormányzati dolgozók, akik egyetemlegesen és külön-külön éppen most vannak prés alá téve és jól megcsikarva. Tanárelbocsátás, orvoselbocsátás, hivatali bélistázás, intézmények felszámolása. Ellenállás gyéren, pánik, hallgatás és kushadás sűrűbben. Most erre a rétegre került a sor, ezekre az emberekre terítik rá az egzisztenciális félelem vizes lepedőjét. Ezek az emberek abból élnek, amit megtanultak, s most arra nincs szükség, amit tudnak. Ezt a réteget tágabb értelemben értelmiségnek szokták mondani, és most a rendszer urainak éppenséggel értelmiségre nincs már szüksége. Menjen ki külföldre, éljen meg ott, de itthon ne legyen útban a tudásával, az akadékoskodásával, a magyarságával.
Mert Magyarországon már idestova száz éve, pontosabban az első világháború utáni csonkulás óta a hol állástalan, hol végre pozícióhoz jutott, hol félrevezetett, hol karpaszományosként bevonultatott és a frontokon helytálló magyar értelmiség a magyar nacionalizmus, a magyar öntudat letéteményese, és a sorskérdés felvállalója. Fajvédő vagy nem, antiszemita vagy nem, plebejus vagy nem, istenhívő vagy nem, de ő a nemzeti ideológia bázisa. Sohasem tud olyan magától értetődően magyar lenni, magyarnak megmaradni, mint a paraszt, mint az apja, de mindig ő a szócső, mert csak ő lehet. Ezért most nincs rá szükség. Húzhat kifelé az egyetemekről, a középiskolákból, a rendelőkből és műtőszobákból. Helyét egy új, semmilyen mértékben nem magyar gyökerű „Léderer-értelmiség” foglalja el.
A „meleg büszkeség” és az állítólagos melegverések legtöbbet szerepeltetett sztárja, nyilatkozója egy Léderer András nevű fiatalember, az SZDSZ Új Generáció vezetője, aki csodálatosképpen a „Lauder Javne” budakeszi úti gimnáziumában, az árnyas fák közt érettségizett, és most az ELTE történelem szakát végzi. El még nem végezte, de már országosan nyilatkozik. Ítéletet formál a magyar társadalomról. Tekintsünk el a melegügytől. Léderer a maga Lauder Javne végzettségével nemcsak leszbi- és homokosügyekben van kompetesítve, hanem minden magyar politikai és társadalmi kérdésben. A jövő embere a többi lauderessel együtt. Szavait visszhangozzák a médiumok, a nevét meg kell tanulnunk. Társaival együtt a csökkent létszámú, az értelmisége komoly hányadát éppen a külföldre kényszerítés miatt nélkülöző Magyarország egyik vezetőjének van szánva. Lédererék, mint ahogy a privatizáció során apjáék már kitanulták a romokba, a hiányba, az előbb csődbevittbe akarnak beleülni. Akár lesz SZDSZ, akár nem. Mert az SZDSZ kimúlhat, de a másság új generációja nem. A Lauder Javnésok, a Lédererek, akik még nem is végeztek, de már vezetők, megtalálják a helyüket akármelyik pártban – vagy valamilyen karhatalomban, azonosítószám nélkül. Szokjuk meg Léderert – nem ezért volt ez az egész hajcihő? Pető Iván, a kis könyvtáros, az ávós apa, ávós anya sarja nem ugyanígy lett forgalomba hozott ember, majd pártvezető és médiapolitikus, az emberi jogok követelője és a sajtószabadság bajnoka Oknyomozó Irénig bezárólag? És hány százat, hány ezret, ilyet tudna ki-ki felsorolni, ha egy kicsit megerőltetné az emlékezetét. És most ide jutottunk, itt vagyunk, ebben a nyomorult többpártrendszerben, amely már nem más, mint az egyetlen milliárdos elit uralmának többpillérű biztosítéka, alapja. Lédererék, Petőék, de hogy leszbikust is mondjunk…, nem, leszbikust ne mondjunk – azon a hídon közlekednek, amely jelenleg a négy parlamenti párt pillérén áll. Ezt a hidat nem Clark Ádám tervezte.
A többpártrendszer, sőt a kétpártrendszer természetesen nem az egyetlen és kizárólagos oka a rendszer rossz, romlott voltának. Nem, de egyik alaptényezője. A rendszer működéséhez, amint azt már korábbi írásainkban is elmondtuk, demokrácia, illetve a demokrácia látszata kell. A demokráciához választás, a négyévenkénti csere lehetősége kell. A választáshoz pedig pártok kellenek. Egy alapfeltétel van: a liberális demokrácia elvi elfogadása és a kenőpénz tiszteletben tartása. Amelyik ezeket nem fogadja el, az úgy jár mint a MIÉP: előbb kiesik, aztán elhallgatják és az elhallgatottságban tönkremegy. Fontos tényező a pártok közötti verekedés, szebben mondva vetélkedés, még szebben verseny, amely eddig komoly tömegeket tudott harcba szólítani, de ma már egyre kevesebbet. A pártok küzdenek a választási csalások ellen, ha a másik követi el azokat, a kenőpénz rendszerében azonban ez komolyan sem vehető kérdés. A pártokra a hatalombirtokos elitnek minden porcikájukban szüksége van, így tudja kiválasztani például azt a pártot, mely szolgaian megvalósítja szükségleteit, akár azon az áron is, hogy az ellenkezőjét ígéri annak, amit aztán tenni akar, illetve amit a felső burzsoázia, a zsidó vezető klikk követel tőle.
A pártok nem egyenlő mértékben bűnösek. A legsötétebb képlet mindenképpen az SZDSZ, amely most a megszűnés határán van, de Gyurcsányon és családján, és más hasonszőrűeken keresztül birtokolja az MSZP-t, és ha az megmarad, belehúzódik. Az MSZP és az SZDSZ egypetéjű ikrek. Az MDF kis áruló segédcsapat, a 87 utáni magyar történet lehullott csillaga, amely mocsári békaként – mint egy vízen úszó női kalap – brekeg holdfényes éjszakákon. A MIÉP egyszer bent volt a parlamentben, példát adott a konstruktív ellenzéki viselkedésről, s ahhoz, hogy újra alakítója legyen, lehessen a jövő magyar életének, gyökeresen át kell szerveződnie, meg kell tisztulnia. Ezen dolgozunk most néhányan. Nemcsak egy jobb pártot akarunk formálni belőle, hanem egy erőt, szellemi erőt, amely a Lámpás szerepét is betöltheti. Nehéz lesz.
A Fidesz számos hibájáról, felelősségéről már szóltunk fentebb, a témát korántsem kimerítve. Tény, hogy a jelenlegi helyzetben, ebben a rossz rendszerben a Fidesz az egyetlen lehetőség, amely változás elindítója lehet. A Fidesz nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező, anyagilag erős lábon álló, tömegmozgatásra és sokoldalú tevékenységre képes szervezet, függetlenül attól, ki hogyan ítéli meg ezeknek az eszközöknek a felhasználását, avagy a Fidesz sokszor kölcsönvett radikalizmusát vagy pótcselekvésekre való hajlandóságát. Annak, hogy a Fidesz, mint egy nemzeti szövetség feje elindíthassa ezeket a változásokat, két feltétele van: az egyik a lebonyolítás, a kivitelezés lehetőségének a megtalálása, a másik az elvállalás. Ezt a megcsontosodott, ezer pányvakötéllel kikötött, megbéklyózott társadalmat, a kenőpénz társadalmát egyelőre nem lehet csak a kenőpénz helyzetén belül maradva megváltozatni. Forradalomhoz már nincs nép, csak vén forradalmárok vannak meg sírok, tehát elsöprő, nagy választási győzelmet kell aratni a KDNP-vel és lehetőleg a Lámpással. Még nagyobb győzelmet kell aratni, mint Kaczinskyék arattak Lengyelországban. Erre most akár előre hozotton, akár végig kitartotton van esély, de nagyon-nagyon sokat kell érte dolgozni, Lámpással világítani, összetartozó embereknek, akármelyik pártban vagy tömörülésben vannak is, vállvetve dolgozni. A népet meg kell nyerni a részvételre. A választási győzelem után áll elő a másik nagy kérdés, hogy a győztes, de még kenőpénztől ragacsos párt, pártok vállalják-e az új rendszer megteremtésének törvényes módját.
Természetesen ahhoz, hogy elvállalhassák, tudniok kell, mit vállalnak el. Milyen új magyar rendszert képzel el a dolgozatíró és annak mik a reális feltételei. Ezt szeretnők a következő részben kifejteni.
A kenőpénz rendszere végérvényesen és visszavonhatatlanul az ôszödi beszéddel lepleződött le. Előtte is köztudott és megengedett volt a pártok nagyotmondása a választások idején, Ôszödön azonban szándékos csalást, a kormányon maradás érdekében a legdurvább bolsevista fogás alkalmazását ismerte be Gyurcsány Ferenc. A sajtó lefizetését is folytatni ígérte, jelezve eltökéltségét. 2006-ban tehát nem egy választási eredmény született, hanem egy hatalomátvétel, pontosabban visszavétel történt meg. Ezt a hosszú időre történő hatalom-visszavételt már 2002-ben is elképzelték, de Medgyessy Péterről kiderült, hogy nem alkalmas erre. Ez a hatalomátvétel a tudatos választási hazudozáson kívül választási csalást is igényelt, ezt is elkövették.
Tetézte a bajokat, hogy a vesztes oldal megbénult. Nem jött létre az az elsöprő erejű tömegmozgalom, ami a 2002-es választás két fordulója között megtöltötte a Kossuth teret és környező utcákat. Volt a dologban valami időbeli és szemléletbeli elcsúszás: a Fidesz középosztálybeli szavazótábora a 2002-es első fordulóbeli vereségben élte át, fogta meg a kommunista-liberális hatalomátvételt, akkor, amikor még csak kísérlet volt ez, s 2006-ban már inkább beletörődött, és bután a népet okolta szavazatáért. Ez a magyar történelem ismert jelensége, amiről már beszéltünk itt, korábban: az áthárítás.
Az ôszödi beszéd után a Fidesz rázendített a „Gyurcsánynak mennie kell!” című csasztuskára, de ez már nem pótolta, hogy a csalással és hazugsággal szerzett választási eredményt nem borította fel, s nem szervezett ellene tömegmozgalmat. A kormány válasza a Kossuth téri álforradalom volt, jó szándékú, antikommunista tömeggel és ráültetett félrevivőkkel. Csak a zűrzavar nőtt, a kormány semmilyen veszélynek nem volt kitéve, s bizonyosra vehető volt, hogy a zord idő kifárasztja a tüntetőket, szegényeket, volt vezetőik pedig az újabb utasítások hatására pártokba rendeződtek.
Az MSZP kormánya az ő puccsal átvett vezetésével szembe ment az unió fennen hirdetett, de sohasem aktuális elvárásaival is, és 2006-ban, immár két év kormányzás után, pontosan látva az ország nyomorúságos helyzetét, tudatosan hazudott a választási kampány során a hatalmon maradás érdekében. Ebben semmi új nincs, ezt elmondta sokszor az ellenzék is. A feltárás azonban megrekedt az esetnél.
Mivel az unió vezetése már 2002-ben is átsiklott a választási csalás ténye fölött, mint ötvenhat után az ENSZ amerikai és szovjet nyomásra a „magyar kérdés” fölött és kis morgás után helybenhagyta, a Gyurcsány-kabinet nyugodtan folytathatta a visszarendezés politikáját. A gyarmatosítás a konvergenciaprogram népnyúzó teljesítése közben zavartalanul folyik tovább. A nemzetközi összejátszás Lengyelország miatt segíti Gyurcsányékat. Az unió vezetői félnek attól, hogy a nemzeti vezetésű lengyeleknek egy nemzeti vezetésű magyarság legyen a szomszédja. Ausztriában és Németországban nagykoalíciót erőszakoltak ki, részben ugyanezen okból.
Amit Gyurcsány bevezetni készül, az tulajdonképpen egy megkésett sokkterápia. Ez mindig tetszik a felvásárlóknak. Valamely nemzet vagyontárgyaihoz akkor lehet olcsón hozzájutni, ha nincs belső versenytárs, ha mindenki napról napra él, hitelre szorul és kamatot fizet.
Az ôszödi beszéddel, a kiszivárgás sötét körülményeivel, tartalmával, stílusával és az utána bekövetkezett eseményekkel könyvtárnyi cikkirodalom foglalkozott már, s a Ház mindkét oldala tett lépéseket ellene és mellette. Amikor a köztársaság elnöke súlyos elmarasztaló szavakkal illette a miniszterelnököt és gyakorlatilag lemondásra szólította fel, akkor Gyurcsány bizalmat szavaztatott magának meginogni látszó többségével, vagyis az Országgyűlés több mint felét, köztük ellenségeit is bűnrészessé tette. Az Országházat kordonnal vették körül, amelyet a Fidesz-képviselők később sajátkezűen szétbontottak, majd a kormány a rendőrségével újra összerakatta. Ez a három cselekmény együtt: bizalmi szavazás, kordonbontás, rendőrséggel való helyreállítás, tehát két bűntény és egy jó szándékú, példaadó lázadás minden eredmény és folytatás nélkül azonban soha nem látott mélypontra süllyesztette az uralkodó politikai osztály és az Országgyűlés tekintélyét. A társadalom pedig soha nem tapasztalt kedvetlenségbe, reményvesztettségbe süllyedt. Aki teheti, menekül az országból. A kenőpénz rendszere megszilárdult. A proletariátus élcsapata „monetariátus” néven uralkodik
Jöttünk valamennyien az egypártrendszerből, a belőle fakadó diktatúrából, a 99 százalékos Hazafias Népfront választási győzelmekből, amikor ígérni se nagyon kellett, mert nem volt más választás és a szavazáskényszer volt, és megérkeztünk valamibe, amiben százszázalékosan becsapnak bennünket. A rendszerváltás előtt tudomásul vettük, hogy választásnak nevezik azt, amikor nincs mi között választani, most pedig tudomásul vesszük, hogy százszázalékosan becsapnak bennünket, és a megválasztottak azt csinálnak velünk, amit akarnak. A különbség csak az, hogy akkor a szovjet erőszakot vettük tudomásul, most pedig a globális becsapást. Alig van különbség, mindkét tudomásulvétel pusztító.
Van aztán még egy körülmény, amit feltétlenül figyelembe kell vennünk. A kenőpénz rendszerének most nem a Kádár–Aczél formája szilárdult meg, hanem a korábbi, a kegyetlenebb, a Rákosi–Gerő-féle totális elnyomás – egyszerűen azért, mert a megszállóknak erre van szükségük. Palesztinában sem gulyáskommunizmussal nyomják el a palesztinokat, hanem ledózerolással, börtönnel, levegőből való legéppuskázással. Kíméletlenül. Az ilyenfajta elnyomás főpróbája 2006. október 23-án már megtörtént. Külföldi csapategységek is részt vettek a gumilövedékezésekben. Embereket örökre nyomorékká tettek, táborukat a Magyar Rádió udvarában rendezték be.
Minden főpróba után az előadás szokott következni. Ha a megszállók biztonságérzete azt kiívánja, szítanak antiszemita kilengéseket, cigányveréseket és úgy törik le, hogy az ártatlan nép, a potenciális antiszemita kapja a vastagját. S aki pedig arra számít, hogy Európában ez lehetetlen, Európa ezt nem hagyja, az téved. Akármikor bekövetkezhet, ha ők úgy akarják. Ez jelenti a Rákosi–Gerő-rendszer visszatérését. Az Apró család, mint előőrs már megjött.
Most egy olyan, ráadásul tehetségtelen kormány kormányoz, két csalás által győztes párt nevében, amelyek megsemmisítettek mindent, ami 1987–88–89–90-ben történt, benne a maguk pártjainak programjaival és ígéreteivel, értelmetlenné tették a rendszerváltást, és elsősorban a demokráciát, amire minduntalan hivatkoznak.
Mi itt, a MIÉP-ben s korábban az MDF-ben sokszor és élesen bíráltuk ezt a felemás rendszerváltást, mint hamis, eredménytelen folyamatot, s mindig az áldozatok, a kijátszottak nevében. Most mégis azt állítjuk, hogy a rendszerválás alapértékét, a négyévenkénti szabad választást nem lehet így, egyetlen galád mozdulattal, Rákosi-Rosenfeld Mátyás és Apró Klein Antal mozdulatával megsemmisíteni. Ez tűrhetetlen. Márpedig ez a lényege a történésnek.
Mert aki ismeri a történelmet és át is élte, az tudja, hogy ez a művelet nem az első és nem is egyszeri. Kétszer már megtörtént. 1945-től 1948-ig a SZEB, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökeként Kliment Vorosilov elvtárs felügyelése alatt, akinek a felesége egy moszkvai zsidó színésznő volt (Alexander Szolzsenyicin szíves közlése), és ezért nagyon tartott Sztalintól, aki irigyelte a jó nőket társaitól. Akkor a SZEB felügyelete alatt 3 évig koalíciós kormány kormányzott Magyarországon, benne a 17 százalékot elért kommunistákkal és az 59-et elért kisgazdákkal. Ma ezt a korszakot viszonylagos demokráciának tartják, ugyanúgy, mint a mostani, az 1989–90-től kezdődő korszakunkat, amely a SZEB helyett az IMF felügyelete alatt állt és áll ma is. 1948-ban aztán Rákosi, természetesen Sztalin és Vorosilov jóváhagyásával és segítségével megelégelte ezt a korlátozott demokráciát is és átvette a teljhatalmat, megszüntette a pártokat, és nagyon sok embert kiüldözött az országból. Rátette a kezét mindenre, sajtóra, rádióra, egyházra, földre és gazdaságra. Az ország börtön lett. Azok, akik ezt a száznyolcvan fokos fordulatot most a választás után végrehajtották, rendelkeznek a média túlsúlyával, a pénzvilág támogatásával, nemzetközi segítőkkel, végrehajthatják ugyanezt akármikor, amikor szükségük lesz rá. Elküldik Gyurcsányt Márianosztrára nagykövetnek, és önmagukat megreformáltnak nyilvánítva folytatják a kiárusítást, miként azt Medgyessy leváltásakor is tették. Nem úgy és nem azokkal a fegyverekkel, mint 1948-ban, hanem a megváltozott technikai és civilizációs körülmények következtében más módon, de ugyanazt. A magyar társadalom pedig most még folyamatosan azt hiszi, hogy ez egyszeri eset volt és magától megoldódik, ha a nép jól szavaz. (Ha ugyan nem egy tehetetlenség önbecsapása ez.)
A második erőszakos hatalomátvétel 1956-ban történt, ez még benne van az emlékezetünkben, erről csak azt jegyezzük meg, hogy mindenki, aki 1956. november negyedike után a párt vezető testületeiben dolgozott, az a hatalmát és az egzisztenciáját, minden mai előnyét ebből az erőszakos hatalomátvételből, a magyarság eltaposásából szerezte, akárhogyan dolgozott is közben és akár tagadja, akár nem. Ez alól nem ment fel senkit, hogy később született és már csak KISZ-vezetőként kezdhette el a hazaárulást. Most ebben az új generációs hazaárulásban élünk.
Ha senki semmit nem tesz, csak panaszkodik meg zúgolódik meg morog, akkor a Gyurcsány–Apró gyerekek uralma is ránk köszönt. Eljön a következő szabadnak nevezett választás, és mi elballagunk a rendszer hatodik, de a „fordulat évéhez” hasonlítva harmadik választáson az urnákhoz, és mire felébredünk, másnap reggel a televíziókban megjelenik az eredmény. Megint Vorosilov győzött.
Ez nem következhet be, ennek nem szabad bekövetkeznie.
Ezért, s a magyar megmaradás érdekében a következőt kell tenni. Ebből a vertnek látszó helyzetből, minden erőnk megfeszítésével több mint kétharmados választási győzelmet kell elérni a következő választáson. Legyen az akár előre hozott, akár idejében megtartott választás. Ehhez a győzelemhez viszont három dolgot kell elhatározni és három lépést kell megtenni.
Első a felvilágosítás. A MIÉP a maga részéről, a maga szerény eszközeivel ezt már elkezdte, neve: Lámpás-program. A felvilágosítás a nép körében semmivel sem helyettesíthető. A média fő hazudozóinak személy szerinti kifütyülését és ellehetetlenítését minden adódó alkalommal meg kell tenni. A rendszert csak így lehet megingatni. A tévék, a hazugsággyárak elfoglalásához nincs erő. A Fidesz kezében lévő médiumok radikalizálódása is szükséges. Ez élethalálharc, itt nincs mese, és a középutas mellébeszélés többet árt most, mint a gyurcsányi hazudozás. Ezt egyeztetett módon, központilag is vezérelve volna tanácsos végbevinni. Nyílt beszédet, komoly küzdelmet követel most a sors minden magyartól. A világosan látóknak Lámpás Emberré kell válniok.
Ehhez természetesen elszánt katonák, egy célért küzdő emberek kellenek. Jól megfogalmazott, pontos cél nélkül, pótcselekvésekért küzdelmet elvárni felelőtlenség. A jól megfogalmazott, pontos cél pedig nem lehet más, mint egy új, nem egypárti, nem kétpárti, nem is pártokból álló magyar rendszer, amely szabad életet, gyarapodást szavatol minden magyarnak. Mindenkinek, aki a magyarság megmaradását létfontosságúnak látja. Ez természetesen rendszerváltás, de mellékes, hogy az, talán ne is használjuk már ezt a kifejezést, mert egy kudarc nem jó hívó szó.
A következő feltétel a választás saját ellenőrzése. A szavazatszedő bizottságokba 22 ezer olyan embert kell küldeni, aki ki van oktatva, és mer és tud ellenőrizni, és a szavazatok összeszámlálása után pontos adatokkal rendelkezik a választásokon részt vettek számáról, a szavazatok megoszlásáról, és ezeket azonnal el is tudja juttatni a saját központba. Erre a mostani kommunista választási bizottságra és a számítógépes rendszerére semmit sem szabad rábízni. A választási bizottságokba küldendő emberek kiválasztását, kiképzését már most el kell kezdeni. Megkönnyíti a dolgot, hogy az ország túlnyomó részében Fidesz-önkormányzatok gondoskodnak a választásokról, s csak arra kell ügyelni, hogy kommunista csalók be ne ékelődjenek a bizottságokba.
Azt hiszem, a fentiekkel már sikerült érzékeltetnem, hogy mit akarok tulajdonképpen. Tiszta, szabad választást akarok, mert rájöttem, hogy a kommunisták és a liberálisok éppen ezt vették el tőlünk. 1989 nyarán színleg beleegyeztek a szabad választásokba, egyszer hagyták is, hogy a Független Kisgazda és Polgári Párt Torgyán-féle változatával és a beépített Antall Józseffel győzzön is jobboldal, de 94-ben már ismét ők jöttek Horn Gyulával, a pufajkással és Pető Ivánnal, az ávóscsemetével. Itt már nem volt szabad választás. Közben a média egyre meghatározóbb erővé vált, és a magyarság egyre fogyott, s a forradalmi odacsapás lehetőségétől egyre távolabb kerültünk. Mindezt előbb már kifejtettem.
Az 1989–90-es fordulat legnagyobb értéke azonban mégis a szabad választás eszméje, még akkor is, ha már az első sem lett teljesen szabad, mert a gyenge és kivonulófélben lévő, de mégiscsak jelen lévő szovjet hadsereg szeme előtt és a média egyoldalú liberális befolyása alatt zajlott le. A médiumok akkor már negyven éve folyamatosan a liberálisok kezében voltak. A kenőpénz rendszere, amely a 80-as években alakult ki, megőrizte pozícióit. Mégis: emlékezzünk tisztán azokra a napokra. Micsoda öröm hullámzott át a magyarságon az MDF győzelmére. Ezt már szeretik elfelejteni a mai politológusok. Csak nagyon kevesen sejtették, hogy mi válik, válhat nemsokára az össznemzeti boldogságból. A nemzet belső ellenségeit nem is a választás eredménye, hanem ez a békés magyar boldogság ejtette kétségbe. Azonnal rárontottak a világkiállításra, amelyet a nemzet áldozatok árán is meg akart rendezni, és kicsavarták a feltörekvő magyar középosztály és a még gyenge, tőke nélküli magyar vállalkozás kezéből. Mondván, hogy drága. A szép lehetőség, az esetleges magyar siker elúszott, a magyarság megkapta az első nagy pofont. És mit csinál ez a mai kormány? Aláás minden hasonló törekvést, megtorpedóz, bekeni kenőpénzzel és hazajön magyar kudarccal. Brüsszelben mindent aláír, New Yorkban minden tányért kinyal, Izraelnek mindenre koncessziót ad. A világkiállítás fő helyszíne Lágymányos lett volna, a Kopaszi gát és környéke, amelyet most Leisztinger Tamás kezére játszottak. Sírjon a magyar, ne legyen sikerélménye a nemzetnek, de gazdagodjanak a Leisztingerek. S ezekhez a sikerélmény-elvonásokhoz az egész többpártrendszer akarva-akaratlan, tehetetlenségét beismerve segédkezik.
Világosan kell látnunk: a rendszerben van a hiba. A nemzetidegen gépezet a többpártrendszeren keresztül nem megteremti a demokráciát, hanem elfojtja, pontosabban értelmetlenné és kilátástalanná teszi. A gyarmatosításnak az állandó csatazajra, az acsarkodásra elemi szüksége van. Ez az elromlott, értelmetlen, gerjesztett és ugyanakkor orrba vert többpártrendszer a gyarmatosítás fő eszköze. Nem annak indult, nem annak képzeltük, de az lett, ismerjük el. A tömegember persze le van kötve a szexfilmekkel és a televíziók valóságshowjaival is, meg a felesleges ismeretek özönével, a buzi és nem buzi, cigány és nem cigány világsztárok bugyiügyeivel és pelenkaszagával, de a legfontosabb, az elsöprő érdeklődés mégis a pártok küzdelmét és a küzdelem pillanatnyi állását övezi.
Egy óriási, nagy pénzekkel hömpölyögtetett műsor folyik a szemünk előtt, s hiába mondja akárki, hogy ő behunyja előtte a szemét, csak odafigyel, mert ez az élete, és nem kap mást. Mert még mindig azt hiszi, hogy ez a műsor valamit változtat az életén. A kedves magyar közönség még remél: ha az övéi nyernek, vagy feltámadnak a közvélemény-kutatók ásta veremből, akikre egyszer adta voksát, jobbra fordul a sorsa. Talán. Mert már bőven elég a „talán” is. De a műsorszolgáltatók mást gondolnak: ők pontosan tudják, hogy hatalmuk addig tart, amíg a műsor folyik. Sem ilyen, sem olyan eredményű választás után nem érhet véget a műsor. Most vörös ruhás cézár (nem Julius Caesarra gondolok, akit államférfinak tartok) ül a trónon, és köpködi a narancssárga trónkövetelőt és apródjait. Színváltozás esetén Orbán nem fog köpködni, a múltkor sem tette, a de vörös trónkövetelők ettől még agresszívak lesznek. Az országban pedig nem történik semmi, csak az adósság nő és a nép nem képes ellenőrizni, hogy mit és miért csinálnak azok, akiket megválasztott ebben a híres-nevezetes képviseleti demokráciában.
Nincs képviseleti demokrácia. Ahol az ôszödi beszéd után a kormánypártok minden tagja megszavazza a bizalmat Gyurcsánynak, ott nincs, nem lehet képviseleti demokrácia, ott bűnszövetségek vannak, pártként bejegyezve. Így éppen azt a korlátozott szabadságot vonják el a magyarságtól, amelyről azt hitte, hogy 1990-ben üggyel-bajjal kiküzdött? S nem éppen az értelmetlenné, haszontalanná, sőt mihasznává vált pártok és pártfrakciók segítségével teszik ezt? Hiszen mi más egy MSZP-képviselő, aki Őszöd után bizalmat szavaz Gyurcsánynak, mint egy programozott nyomógombkezelő. (Lájtosan szólva…) Ember ő még, magyar, háta mögött a választókkal, akik vagy el vannak bocsátva a megszavazott kormányprogram és a konvergencia jegyében, segélyből tengődnek, vagy már majdnem az elmebaj egyik esetében, a katatoniában szenvedve semmivel sem törődnek? Felmérte valaki, mekkora szakadék van a magyar élet és a pártszavazatok között, sokszor mindkét oldalt beleértve? De hát akkor mi végre ez az egész? Kinek kell?
Vonjuk ki a rendszerből a pártokat, s a rendszer összeomlik. Ezt napnál világosabban mutatta meg a most még zajló népszavazási cirkusz. A Fidesz elindította a világ legtörvényesebb, legártatlanabb ellenzéki támadását, kormánydöntési akcióját. Hét kérdésben népszavazást kezdeményezett, mert ezt a kormány rossz, népnyúzó intézkedései szükségessé is tették, s azért is, mert a kormány ezeket az intézkedéseket kapkodva, tehetségtelenül, pokoli zűrzavart okozva erőszakolta át az Országgyűlésen. Az OVB, amelynek vérkommunista elnöke és ávós-III/III-as gyökérzetű vezetése és a kormányt képviselő többsége van, a beadottakból csak hármat engedett át, hármat visszakézből elutasított. Ezt a hármat az Alkotmánybíróság visszaállította. Mit mondtak erre az MSZP képviselői, a magukat rendszerváltónak elismertetők? Persze, mert „ettől az összetételű” Alkotmánybíróságtól mást várni nem is lehet. Az Alkotmánybíróság most reakciós, mint a kisgazdapárt volt 1947-ben. Ez bizony már a diktatúra előszele. Már semmi sem számít, csak a pillanatnyi érdek.
De miért nem veszi észre a magyar társadalom, hogy mire megy ki ez a játék, s mi ennek a vége? S ugyanígy a köztársasági elnök gyalázása, lekicsinylése, sértegetése ugyanezen vagy más okból. S éppen részükről, akik a saját Szili Katalinjukat áldozták fel, hogy megválaszthassák Sólyom Lászlót a harmadik körben. Mi ez, ha nem támadás a két kormánypárt részéről a korlátozott demokrácia ellen? Mi más ez, mint az első lépések megtétele egy diktatúra felé? Az újfajta diktatúra szárnypróbálgatásai ezek, és szoktatás, eltűrési gyakorlat, mert amikor majd a teljes megszállás bekövetkezik, a megszállók biztonságérzetéhez diktatúra kell és terror.
Aváltozást két lépcsőben kell végrehajtani. Mert másképpen már nem lehet. Az ellenállás és különösen a forradalom minden formájáról le kell mondanunk. A nemzet korfája vészesen öreg, az ifjúság vékony és megosztott, a félrenevelés eredményes volt, és még ma is nagy erővel folyik. Egy olyan új világba érkeztünk, amelyben a felelősségvállalás ismeretlen fogalom, s a nemzet nem érték. Csak egy vékony rétegben élnek még eszmények, de ez a vékony réteg még magával tudja ragadni a tömeget. A magyarság mint eszmény mégis erősebb és parázslóbb a lelkekben, mint gondolnánk. Ezért az első lépcsőben, amint az az eddigiekből kiderül, világos kétharmados választási győzelmet kell elérni. A második lépcsőben pedig ennek a kétharmados választási győzelemnek a birtokában rendszerváltást kell végrehajtani.
Szegény ember vízzel főz. Egy kormánybuktatás jobb volna, egy forradalom még jobb, de ha nem lehet, nem szabad ábrándozni róla. A következő választást még ezek között a fennálló pártkeretek között kell megnyerni, és a rendszerváltást, benne a pártok eltörlését, illetve gyökeres átalakítását utána kell végrehajtani.
A választás után a választási rendszerrel együtt a pártrendszert kell gyökeresen megváltoztatni. A választásokat szikár programok versenyévé kell tenni. Egy ekkora ország rendbetételéhez, majd kormányzásához azt hiszem, elég három program. Nem a saját vonzódásom sorrendjében, hanem a tények sorrendjében bizonyosan kell egy liberális, szocialista, baloldali program, kell egy független program, és kell egy nemzeti program, mondjuk jobboldali. Mindhárom program épülhet párt és pártok köré, csatlakozhat hozzájuk civil szervezet, egyház, egyesület és szakszervezet, tudományos műhely. Ezeknek valamennyinek részt is kell vennie a program kidolgozásában.
Mindegyik program három részből áll: egy nagyon tömören és közérthetően megfogalmazott, pontokba foglalt felsorolásból, ennek a pontokba foglalt programnak egy terjedelmesebb, de még mindig nem tudományos igénnyel és adatokkal alátámasztott magyarázatából, és egy részletes, tudományos igényű, adatokkal és elemzésekkel is alátámasztott leírásából, amelyeknek a megírásához mindegyik programíró egyesülésnek minden állami és kormányzási adathoz, és eskütétel mellett a joggal titkosított adatokkal együtt hozzá kell jutnia.
Mindegyik program egy szerződés alapját képezi. A szerződésben, amelyet a köztársaság elnökével kötnek, mindegyik induló program összes közreműködői egyetemlegesen vállalják, hogy a program megvalósításáért a felelősséget viselik, és ha a programot – a vis maior esetei kivételével, azaz természeti katasztrófa, háború stb. – nem teljesítik és amennyiben rájuk bizonyul a nem teljesítés, lemondanak. Ekkor automatikusan új választást írnak ki, amelyen csak a másik két program indulhat. Az először nem teljesített program csapatának így csak a következő választáson van lehetősége indulni.
Mindegyik program megnevezi miniszterelnökét, és felsorolja szándékolt kormányát és minisztereit. Ettől persze el lehet térni, már csak az élet végessége folytán is.
A program teljesítését – az új alkotmányban rögzített módon, amiről a későbbiekben szólunk – egy állami programellenőrző bizottság végzi el. Ennek elnöke a köztársasági elnök, és áll az Alkotmánybíróság elnökéből, a Tudományos Akadémia és a szaktudományok és szakintézmények beválasztott képviselőiből, valamint az ÁSZ elnökéből és a szükséges apparátusból. Félévenként és évenként ellenőrzi a teljesítést, kétévenként pedig összefoglaló jelentést ad ki róla.
Ha úgy tetszik, ez a jövendő kétkamarás rendszer felsőháza. Ebben az esetben, ha az új alkotmány így rendelkezik, akkor értelemszerűen a köztársasági elnököt egy választott felsőházi elnök helyettesíti. A felsőház léte, összetétele, ellenőrzési munkája természetesen még sok további elemzést és javaslatot igényel, de puszta léte, azt hiszem, a mai zűrzavar árnyékában nem kérdőjelezhető meg. Az ellenőrzés természetesen az Országgyűlésnek is fő feladata, amelyben nyilvánvalóan a nyertes program frakciója a legnagyobb, és ez alkotja a többséget, esetleg országgyűlési koalícióban valamelyik nem nyertes program képviselőivel.
Az új alkotmány nyilvánvalóan kisebb Országgyűlést fog előírni. Az Országgyűlés, amelynek felépítése idomul az új rendszerhez, lényegében ugyanazokból a főbizottságokból kell álljon, mint most, de fő feladata a felesleges pártvitáktól mentes ellenőrzés, és a programok végrehajtásához szükséges törvények szakszerű, elemzéseken és hatástanulmányokon alapuló megalkotása. Az Országgyűlés joga, hogy a programellenőrző testület negatív döntését, tehát a kormány programbetartási elégtelenségének kimondását és a kormány leváltását egyszer megvétózza, és a kormányt a program betartására rászorítsa. Másodszorra azonban – esetleg már egy fél év múlva, ezt nem teheti meg.
Mindezeknek a teljes nyilvánosság előtt kell folyniok.
Az új rendszerben célszerű lenne hatévenként választani, és a kétévenkénti nagy ellenőrzések, amelyekben ellenőrző testület és Országgyűlés véleményt és ítéletet alkot, jelentenék a kormányzás minősítését, a folytatást vagy a bukást. Hat év múlva a választáson ugyanezen három program indulhat, természetesen a szükséges személyi és programbeli módosulásokkal. Egy hatéves ciklus sokkal jobb alapot ad egy komoly program végrehajtására.
Ennek a rendszernek, amely egyelőre voltaképpen csak egy vázlat és részletes jogi és alkotmányjogi, kodifikációs kidolgozásra szorul és arra is bocsáttatik, előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Mindenekelőtt azonban van benne egy belső bizonytalanság, amely a függetlenek csoportjának gyengeségéből és eleve másodrendűségre ítéltségének tényéből és látszatából áll. A függetlenek gyengesége a mostani kenőpénzes rendszer következménye. Ma a független embert az különbözteti meg a pártbelitől, hogy nincs pénze.
Jelenleg minden civil szervezet, kis párt, akár szélsőbalosnak, akár szélsőjobbosnak van kikiáltva, a két nagy játékszere. Egyre közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amelyben a „parlamenten kívüli párt” fogalma egyenlő egy életfogytig tartó ítélettel. A Munkáspárt életét az keserítette meg, hogy az MSZP létrehozott belőle, benne egy hozzá húzó, neki muzsikáló új pártot a Thürmer-féle mellett. A MIÉP szövetséget kötött a belőle kiváltakból létrejött Jobbikkal, amely azóta tovább osztódott és most a legnagyobb nehézségek előtt áll ezek miatt. Minden eddigi osztódása visszavezethető valamelyik nagy párt behatolására, szavazatrablási kísérletére. A civil szervezeteknek, mozgalmaknak pályázniok kell a fenntartásukhoz szükséges pénzekért, és gyakran politikai hovatartozást, egyes pártok vagy más civil szervezetek elítélését kérik a csekély összegekért. Közben a társadalom és a civil szervezeteket fenntartó középosztály jövedelmi viszonyai rohamosan romlanak és a legjobb szándékú egyesületek is megalkuvásokra kényszerülnek, szenvednek. A kenőpénz rendszerének nincs szüksége erős civilekre. Ilyenformán mind a kis pártok, amelyek között sok a fiókpárt és a blöffpárt is, valamint a civil szervezetek és a tudományos műhelyek, szakszervezetek távol vannak attól, hogy egyesüljenek és közös programot dolgozzanak ki. Rengeteg előítélet van rájuk erőltetve, elég egy gesztus mondjuk a szélsőjobb felé, és szétszedik őket, még a kis pénzt is megvonják. A civil szervezetek félnek, ami a legnagyobb képtelensége a kornak, ha belegondolunk.
Ha viszont a civil szervezetek és az ide beférő pártok, a függetlenek csoportja nem képes egyenrangú, esélyes programot kínálni, hanem csak a rendszer függelékeként szerepel, akkor a másik két program idővel visszaállítja a kenőpénz rendszerét. Széttúrja a függetleneket és látszatéletre kényszeríti őket. Ezért ennek a csoportnak már most meg kellene kezdenie az összeállást, a szerveződést, már csak azért is, hogy a következő választás győztesét, remélhetőleg a Fideszt rákényszerítse a rendszer fentebb leírt megújítására. Nagyon nagy erőt jelentene, ha a függetlenek valamilyen jól átgondolt formában már a következő választáson el tudnának indulni, s a programjukban már eleve benne volna ennek az új, kétkamarás rendszernek a bevezetése. Azt semmilyen törvény nem tiltja, hogy valamely politikai erő egy majdani reform érdekében induljon egy olyan rendszer keretében, amelyet fel akar váltani, vagy gyökeresen meg akar újítani.
Az előnyökről és a hátrányokról:
– Előnye, hogy megszünteti a műsort, amely most kitölt minden választás közti négyéves időt, egymás ellen hangolja a társadalom voltaképpen összetartozó csoportjait is, hiú reményeket táplál egyesekben, és elvonja a figyelmet a közös munkáról, és végeredményben romlásba taszítja a nemzetet. Előnye továbbá, hogy nem lehet hamis ígéretekkel, kampányfogásokkal, piármenedzserek és öltöztetőszabók segítségével hatalomhoz jutni, és a legnagyobb előnye mindenekelőtt, hogy felelős tényezőként kezeli a dolgozó népet. Az egyik program vív meg a másik programmal, és mutat rá annak hézagaira, ellentmondásaira. Megszünteti azt a hallgatólagos, de uralkodó lebecsülést, hogy a népnek műsor kell, kánkán és mosoly, lehet hazug mosoly is és helyébe – nyilván sok munka árán – az állampolgár felelős döntését teszi. Végre hihet a politikában a magyar nép.
– Előnye továbbá, hogy sokkal olcsóbb és egyenlő esélyt nyújt mindegyik résztvevőnek. Nem az dönti el a választást, hogy melyik párt mennyit költ rá abból, amit előzőleg lopott. A tézisszerű programot és rövid magyarázatot, valamint a kormánylistát minden választópolgár megkapja, a részletes programokhoz mindenki hozzájuthat, aki el akar mélyedni bennük. A nyilvánosságban mindegyik programnak egyenlő idejű és számú megnyilvánulási helyet kell adni, a községekben és a városokban, kerületekben ugyanazokban a termekben, azonos feltételek között kell gyűléseiket megrendezni, és az egész költséget az állam állja. Ez sokkal olcsóbb és sokkal igazságosabb és sokkal nyugodtabb kampányt tesz lehetővé, megkíméli a társadalmat attól a kampánynyomástól, ami most ránehezedik. Világossá teszi, hogy a választás közérdek és egyéni tisztesség ügye, felelősség.
– Előnye továbbá, hogy megszünteti a karrieristák beáramlását a pártokon keresztül az államapparátusba. A program szolgálatához szaktudás, szorgalom, munka kell. A miniszterelnöknek és a miniszternek érdeke, hogy tehetségekkel és ne pártkatonákkal dolgozzék, mert a program teljesítése ezektől függ. Ezzel aztán évszázados terhek esnek le a nép válláról. Leesik a régi, „uram-bátyámos” világ továbbélő tehetségtelenjeinek nehezéke és leesik a kenőpénz nyüzsgőinek, verbálisainak szörnyű terhe is, mert ebben a rendszerben dolgozni kell. Így lassan, de biztosan megszüntethetővé válik a kontraszelekció, társadalmunk legnagyobb rákfenéje. A kontraszelekció mindig a hatalomban kezdődik, és az apparátusokat özönli el a fafejű sereg. Ha közelebb kerülünk az eszményi megoldáshoz, amelyben a társadalmat a legjobbak vezetik és mindenki a helyén van, és úgy is érzi, akkor demokráciánk a legnagyobb megpróbáltatásokat is kiállja.
– Hátránya, hogy most, ezzel az alkotmánnyal nem lehet megvalósítani. Ahhoz, hogy így választhassunk, új alkotmányt kell készíteni, amelyik ezt – a részletes kimunkálás után – előírja, és ahhoz pedig, hogy új alkotmányunk legyen, ezt a mostani kormányt el kell távolítani, sőt a következő országgyűlési többségnek és pártjainak, a kormányának pedig szavát kell venni, hogy kormányra kerülve mindezt végrehajtja. Ehhez szerződés kell. Nyílt, becsületes, tiszta szerződés. Most csak arra van mód, hogy a nemzeti erők összefogva olyan eredményt érjenek el egy következő választáson, amely a kétharmados többség birtokában ezt a rendszert bevezeti. Ez a legnagyobb áldozatot – részleges pártfeláldozást – magától a majdan győztes párttól igényli. Ez nagy kérdés, nagy hátrány, de történelmi lehetőség is. Akkora, mint a XIX. századi reformnemzedék áldozata volt, amely a nemesi kiváltságok felszámolásával, a jobbágyfelszabadítással önfeláldozó módon szinte kivágta maga alól a fát – de megmentette a nemzetet, és 1848-ban Európa dicső nemzetei sorába emelte, amelyet csak a cári és Habsburg seregek együttes túlereje tudott letörni. A jobbágyfelszabadítást azonban ezek sem tudták visszavonni.
– Előnye és hátránya egyszerre, hogy e sorok írójának meggyőződése szerint nincs más út a megmenekedésre, a magyarság kipusztulásának és hazavesztésének megakadályozásra, ám amikor már csak egy út áll akár az egyén, akár a nemzet előtt, akkor mindig számba kell venni a siker mellett a tragikus kifejletet is. A bizonyosan halálos kifejlet azonban most az, ha nem teszünk semmit. Ez persze majdnem metafizikai fenyegetés, amit nem mindenki képes átélni.
A választási és a pártrendszer együttes megreformálása, talpára állítása végül is nem olyan nagy dolog. Az új alkotmány létrehozása már sokkal nehezebb munka és feladat. Idő is kell hozzá, ami alatt a fennálló alkotmány szerint kell kormányoznia az új kormánynak. A legnehezebb dolog mégis a kétharmados többség kivívása. Az ellenfél, amellyel szemben és amelyet legyőzve célunkat el kell érnünk, gonosz és ravasz, minden pénz nála van, emberei minden sejtbe, minden pártba, minden intézménybe be vannak furakodva és mindenre képesek, nekünk pedig csak puszta életünk és a becsületünk, a hazaszeretetünk, és az egymás iránti szeretetünk van a birtokunkban.
Nekik a sok duma kell, a nép kiszolgáltatottsága és rászedhetősége, a minden héten változó adórendszer, a melegfesztivál, a félrevezetett ifjúság, az elbocsátott orvos, a nyomorgó tanár és tanító, a tanyák népének kiszolgáltatottsága, a nemzethalál. Gazdagságuk és hatalmuk ebből van – mi mégis alkalmat kínálunk nekik, hogy újra elinduljanak egy tisztességes versenyben.
Akkora képtelenség, ami Őszödön és Őszöd óta történt, még soha nem esett meg a magyar életben. El kell készülnünk rá, hogy ezt a tervet, javaslatot és az esetleg felbukkanó többit éppen ezek a képtelenségbajnokok fogják visszautasítani, félremagyarázni vagy mélyen elhallgatni.
Gyurcsány első megroggyanásán túlvagyunk.
Mindennap a szemükbe kell mondanunk: nincs több dobásotok, fiúk, lányok, lyány-fiúk, üljetek fel a fesztiválotok társzekereire és húzzatok el.
A mai magyar helyzetből, a settenkedő halálos tragédiából az következik, hogyha a magyarság életben kíván maradni, akkor nem pártok által kivitelezett, csalásos választások útján, tehát mérsékelt, bankok és bankárok által fizetett helycserék útján végrehajtott fél- vagy negyedrendszerváltásra, tatarozásra van szüksége, hanem az egész rendszer gyökeres átalakítására, beleértve magukat a pártokat is. Most mindenekelőtt a legszigorúbb reális számbavétel a legfontosabb.
Jelenleg a Fidesz a legsikeresebbnek látszó magyar párt. Évekkel ezelőtt magába olvasztotta a kisgazdák egy töredékét, a KDNP hozzá húzó részeit, az MDF jelentős tömegeit és sok kisembert és értelmiségit a MIÉP-ből, radikális jelszavaink átvételével, mégsem ez az alap oka mostani sikerességének, hanem a polgári körök. A találmány itt is a miénk, állapítsuk meg szerénytelenül, hiszen 1993-ban mi először a Magyar Út Körök Mozgalmat, a „négy-öt magyar összehajol” mozgalmát alapítottuk meg, s csak aztán a pártot, de a kezdeti lendület után elhalványodtunk, embereink elfáradtak, ránk dőlt a rágalom fala, az elhallgatás, a fenyegetettség. Akkor senki sem állt mellénk. Sokan a régiek közül meghóttak. Ma a temetőkben több tagunk van, mint köztereken. A Fidesz jobban indította a mozgalmát, lazábban és a gyors siker reményével, pezsgősebben, de a másodszori választási vereséget már kevés polgári kör vészelte át. Talán éppen azért kapott az MSZP és az SZDSZ csalási koncessziót, nemzetközi támogatást, hogy az a lendület és az a sokszor egészséges jobbító akarat, amely a körökben megjelent, ne buggyanjon fel a következő kormány politikájában, és ne foglalják el a sokkal felkészültebb polgári körös káderek az MSZP- és a SZDSZ-vezetők, a Szekeresek, Petők, és immár a Lédererek helyét. Volt még pénz a privatizációban, volt még a hazakiárusításban is, kellett a hatalom. A globális nagytőke, a pénztőke az úgynevezett baloldal mellett döntött, Ron Werber annyi szavazatot rabolt el, amennyire éppen szüksége volt. A számítógépek neki dolgoztak. A választási csalás tényét egyébként elismerte az OVB – 2004-ben, amikor már minden dokumentumot megsemmisítettek.
Mégis, reálisan felmérve a helyzetet, ma nincs más lehetősége a magyar társadalomnak, a nemzeti középnek, a hazaszerető polgárnak és plebejusnak, a radikális miépesnek, mint a Fidesz köré csoportosulva, saját programunkat nem feladva, kivívni a közös választási győzelmet. A Fidesznek pedig nyilvánossá kell tennie, hogy vállalja-e ezt a megújítást, az új alkotmányt, az új választási rendszert. Tudatosan és nyilvánosan vállalni kell az együttműködést olyanokkal – becsületes magyarokkal, keresztényekkel –, akikkel a liberális hatalom tiltja az együttműködést. Fel kell ismerni az ebben rejlő hatalmas erőt. Mert ez több és nagyobb, mint a MIÉP valamikori legnagyobb szavazótábora, ez egy olyan motor – lélekmeghajtású, amelyik a kezdeti MDF-et működtette, amely a magyar sorsfordulatokat, a reformkorokat, a forradalmakat, a szabaságharcokat létrehozta és megvívta. Ezért tiltják, nem a mi állítólagos, soha nem bizonyított antiszemitizmusunk miatt. És különben is, nincs talán más kérdés, mint az antiszemitizmus, amikor a magyarság megmaradása forog kockán?
Azt a még hatalmas, de szunnyadó lelkierőt kell most ebben a küzdelemben tetterővé fokozni, amely a magyarok nagy részében még mint a magyarsághoz való ragaszkodás, hazaszeretet, büszkeség és szeretet a mélyben van. Igen, lengjenek az Árpád-sávos zászlók, szálljon ima az égbe, és ha kell, kard, kasza-kapa, kisbalta is kerüljön a kézbe – meg sorsunkkal szembenéző akarat.
A mindent megelőző lépés tehát egy nemzeti közmegegyezés, szerződés magunk közt: csatasorba állunk, összefogunk egy kétharmados választási győzelemért, és utána egy alkotmányozó nemzetgyűléssel új alkotmányt és új választási rendszert dolgozunk ki, és kimunkálunk két választási programot, egy függetlent meg egy nemzetit. A szociálliberálist dolgozzák ki ők, akadályozni ebben nem fogjuk őket.
Ez a magyar megmaradás új programja. Illetve csak a vázlata. Megvalósításáig és nyélbeütéséig még sok munkára, hozzájárulásra és értelmességre, józan belátásra lesz szükség.
Ezt az írásomat a lakiteleki konferencia 20. évfordulóján rendezendő gyűlésünknek ajánlom. Küldöm mindenkinek, akit illet, akitől támaszt, ötletet, ellenvéleményt és kiegészítést, és elsősorban olyan becsületes magyar szembenézést várok, amilyet én saját korábbi nézeteimmel szemben is megtettem.
2007. július havában. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
Narancsfejű, idegenszívű gyerekek, nagy kivonulgatók! Már megint nem tudtátok, mikor vagytok jókor jó helyen, vagy nagyon is tisztában voltatok vele? Hogy-hogy most, amikor az egész ország maradék vagyonának az eltékozlása volt a tét, nem húztatok ki az ülésteremből, hanem megsegítve a szocionistákat, biztosítva a határozatképességet, lehetővé tettétek a nemzetáruló vagyontörvény megszületését? Ennyire hülyék lennétek, vagy ennyire hülyének nézitek a saját táborotokat? Azt hiszitek, hogy rajtatok kívül más nem ismeri a Tisztelt Ház működési és szavazási rendjét, vagy nem hívja fel arra mindenki figyelmét?
Honlapunk versenyt ír ki.
FELHÍVÁS
Tisztelt oldaltulajdonosok!
FIGYELEM!